Ferenc pápa májusi videója

image_pdfimage_print

A világiak küldetéséért: hogy a világi keresztények betölthessék sajátos küldetésüket, találékonysággal válaszolva azokra a kihívásokra, melyekkel a mai világ szembesül.

 

Gyakran abba a kísértésbe estünk, hogy azokat tekintettük elkötelezett keresztényeknek, akik az Egyház ügyeivel, vagyis a plébánia vagy egyházmegye ügyeivel foglalkoztak, és ritkán gondolkodtunk azon, hogyan kísérhetnénk keresztény híveinket mindennapi közösségi és személyes életükben, azokban a mindennapi tevékenységekben, amelyeket keresztényként kell gyakorolniuk a társadalomban. Anélkül, hogy észrevettük volna, egy világiakból álló elit-csoportot teremtettünk, abban a hitben, hogy csak azok az elkötelezett keresztények, akik a papok munkaköréhez tartozó ügyekben segédkezek, és nem vettük észre azokat a keresztényeket, akiknek gyakran kiég a reményük a hitük megéléséért folytatott küzdelemben. Ezt a helyzetet a „klerikalizus” nem vette észre, mivel inkább uralkodási területeket akart létrehozni, mintsem kezdeményezéseket indítani.

El kell ismernünk, hogy a világiaknak hitük kialakítására és ünneplésére új formákra van szükségük, hiszen a világi hívek, létük és önazonosságuk révén, a szociális, közösségi és politikai életbe vannak belemerülve, és így részesednek az állandóan alakuló és változó kulturális formákban. Ezeknek az alakulásoknak és változásoknak sebessége egészen más (nem mondom, hogy jobb vagy rosszabb), mint harminc évvel ezelőtt. „Ez olyan kihívásokkal szembesít, melyekre a városlakók számára vonzóbb és értelmesebb imaformák és közösségi formák kialakításával kell válaszolnunk.” (Evangelii gaudium, 73) Nem logikus, és ezért lehetetlen azt gondolni, hogy mi, lelkipásztorok, a korunk által teremtett számtalan kihívásra adandó helyes válaszok monopóliumával rendelkezünk.

Ellenkezőleg, híveink mellé kell állnunk, őket kell kísérnünk kereséseikben és bátorítani kell őket, hogy elképzeljenek megfelelő válaszokat a felmerülő új problémákra. Ezt híveinkkel együtt végzett megkülönböztető megfontolással kell tennünk, és sohasem csak híveink számára, de híveink nélkül végzett megfontolással. Szent Ignác szavaival élve, „a hely, az idő és a személyek szükségleteinek megfelelő módot” kell megtalálni. Tehát, nem valami egyfajta, azonos módot kell alkalmazni. Nem adhatunk általános rendelkezéseket Isten népe közösségi életének megszervezésére.

Az inkulturáció olyan folyamat, amelyben a lelkipásztoroknak az a feladata, hogy lelkesítsék és bátorítsák híveiket arra, hogy éljék hitüket, ott és azokkal, akikkel együtt élnek. Az inkulturáció abban áll, hogy felfedezzük miképpen éli, ünnepli és hirdeti a hitet ma, Isten népének egy meghatározott csoportja, jelenlegi történelmi helyzetében. Ennek a csoportnak sajátos önazonossága van, sajátos problémákkal kell szembesülnie, és sajátos okai vannak az örvendezésre. Az inkulturáció mestermunka, nem pedig keresztény világokat és helyeket produkáló gyári termék. Kétfajta emlékezést kell ápolnunk népünkben. Az egyik a Jézus Krisztusra való emlékezés, a másik pedig keresztény őseinkre irányuló emlékezés.

A mi hitünket sokszor anyáinktól és nagyanyáinktól kaptuk örökbe. Ők tartották ébren a Jézus Krisztusra való emlékezést otthonainkban. Legtöbbünk a családi élet csendjében tanultunk imádkozni, szeretni és hitünket megélni. A családi életen belül jött a hit életünkbe, és öltött abban testet. A család szerepelt plébániaként, iskolaként, közösségként számunkra. Ez az egyszerű hit kísért bennünket az élet számos viszontagságai közepette. Ha elveszítjük ezt az emlékezést, akkor elveszítjük gyökereinket. Már nem tudjuk, hogy honnan jöttünk, és ezért azt sem tudjuk, hogy hova megyünk. Ez alapvető kérdés: amikor valakit elvágunk hitének gyökereitől, elvágjuk Isten szent népébe merített gyökereit, elvágjuk őt a keresztségben kapott önazonosságától, és így megfosztjuk őt a Szentlélek kegyelmétől. Ugyanez történik velünk, lelkipásztorokkal, ha elvágjuk népünkbe eresztett gyökereinket. Elveszünk.

A mi feladatunk, örömünk, jópásztori örömünk éppen az, hogy elődeinkhez hasonlóan bátorítjuk az anyákat, nagyanyákat és édesapákat, akik a történelem valódi főszereplői. Ez nem kegyesen megadott engedmény, hanem híveink valódi helyzetéből származó jogos következmény. A világiak Isten szent hívő népének tagjai, és ezért az egyház és a világ főszereplői. A mi feladatunk az, hogy szolgáljuk őket, nem pedig az, hogy ők szolgáljanak nekünk.

Ferenc pápa Marc Ouellethez, a Latin Amerikai pápai bizottság
elnökéhez 2016 március 19-én intézett levelének részlete

forrás:jezsuita.hu